Régen a húsvét más volt. 

Nem kellett tökéletesnek lenni, csak jelen lenni. A tojás nem volt díszlet, a kalács nem fotó alap, az asztal köré pedig valódi emberek ültek - nevetéssel, kölnivel . 

A locsolás hagyománya sem csak egy formaság volt. Volt benne játék, zavarba jött mosoly, és szeretet. 

Emlékszem, ahogy édesapám hajnalban vigyorogva jött locsolni minket - nem kölnivel, hanem egy jó öreg szódásszifonnal. Mi még pizsamában, félálomban, takaróba csavarva próbáltunk menekülni, de persze esélyünk sem volt. Vizes lett a hajunk, a pizsamánk, sőt még a párnánk is. És mégis: az egész nevetésbe fulladt. Mert ez volt a húsvét. Szeretetből jövő, bolondos hagyomány. Egy reggel, amit soha nem felejtesz el.

Ma ezek a pillanatok már ritkák. A hagyományok csendben kopnak ki. A locsolók nem jönnek, a találkozások helyét képernyők váltják fel. Pedig a húsvét több ennél. Ez az ünnep nem a rohanásról, nem a tökéletesre sminkelt képekről szól, hanem arról, hogy együtt vagyunk. 

Hogy kapcsolódunk - nevetve, vizesen, álmosan, de valóban együtt.

Lehet, hogy ma már máshogy ünnepelünk, de ha egyetlen pillanatra igazán figyelünk egymásra, akkor visszatérhet valami abból a régi húsvétból is, ahol a szeretet volt a legnagyobb hagyomány.

Ti hogy gondoljátok?